Lehet gyűlölni az autópályát. Hogy gyorsan mennek rajta az autók. Hogy némelyek száguldoznak. Hogy valaki belső sávban tötymörög és hogy mások őket esetleg levillogják, leszorítják. Lehet megvetően tekinteni a csordára, mely nyári szabadságolások idején indul meg és hömpölyög egy irányba, eldugítva az összes sávot. Felháborodhatunk és kikérhetjük magunknak a jobbról vagy leállósávból előzést. Gyűlölhetjük és megvethetjük az autópályákat és az azokon közlekedőket.


De ha fel akarunk lázadni a rendszer ellen, szabadságharcot akarunk indítani a velejéig romlott csordával hogy önnön magasztosságunkat az egész világ arcába kiáltsuk és forgalommal szemben hajtunk fel a pályára ütött-kopott Ladánkkal, akkor tudnunk kell, hogy a forgalom - a sok hülye, aki ellenkező irányban megy az autópályán - kíméletlenül el fog minket tiporni.


És nem azért, mert összeesküdtek ellenünk; mert hajtóvadászatot indítottak ellenünk; mert direkt ránk utaznak. Veszélyes dolog a küldetéstudat, ha dilettantizmussal társul. Milyen kár, hogy a sofőrünk viszi magával népes családját is.


Ijesztő, hogy a családtagok közül sokan, még a szembejövő sávra hajtás közben is boldogan és nyugodtan ül a hátsó ülésen, miközben áhitattal figyeli a sofőrt és fitymáló pillantásokat vet a szembejövő hömpölygő forgalomra. Kevesen látják a veszélyt, de ők sem merik megkérdezni: kiszállhatnánk???

Szerző: Dr. Zsenánt  2011.11.18. 21:35 Szólj hozzá!

Miért hiszékenyek az emberek – habár úton-útfélen deklarálják magukról, hogy ők bizony senkinek sem hisznek?

Miért hisznek a politikusoknak – habár mindenki mondja bőszen, hogy minden politikus hazudik?

 

A rendszerváltás óta eltelt huszonegynéhány év érthetően erősen frusztrálta az ország többségét. Azokat, akik bár többet reméltek a szabadság hajnalán, valahogy mégis kevesebbet juttatott nekik a sors. Sokan elfogadják, hogy nekik ennyi jutott és teszik a dolgukat nap nap után. Sokan nem fogadják ezt el és vagy kettőzött erővel próbálnak kitörni (sokuknak sikerül, talán többüknek nem) vagy pedig elkezdik kutatni balsorsuk okozóját.

 

Természetes emberi tulajdonság – az énkép védelmének igénye miatt – külső tényezőkben (is) keresni a kudarc okait. Az a szervezet pedig, aki ezt a „piaci igényt” szolgálja ki – azáltal, hogy tálcán, a célszemélyeket megkímélve mindenféle fárasztó gondolkodástól, kínálja a megoldásokat (azaz: ellenségképet) – nagyon sikeressé és népszerűvé tud válni.

Az ellenséget pedig nagyon könnyű meghatározni: én vagyon az igazság forrása, mindenki más, aki ezt nem osztja: az ellenség (vö. „aki nincs velünk, az ellenünk”). Az igazamat pedig egy dolog sziklaszilárdan validálja: az, hogy sokszor elmondom, hogy nekem van igazam. Sokszor és lassan.

 

A társadalomban felgyülemlő frusztráció kritikus mértéke talán éppen abból is látszik, hogy az emberek mennyit hajlandóak feláldozni a gondolkodás oltárán és milyen mértékben hajlandóak elfogadni az egyre átlátszóbb csúsztatásokat és ferdítéseket. Ezek ugyanis – bár külső szemlélő számára láthatóan egyértelműen megvezető szándékúak – a megfáradt embereknek álnok módon kínálják a könnyű megoldást és a könnyű boldogulás ígéretét. Kicsit olyan ez, mint amikor kézzel fogható közelségbe kerül annak lehetősége, hogy valakitől elvegyek pl. egypár bankót (mert pl. őrizetlenül az asztalán hagyta a munkahelyén), a lebukás legcsekélyebb veszélye nélkül (mert pl. a kérdéses asztal környékén nincsen senki): mit teszek? Engedek a könnyű megoldás csábításának és elveszem (a bűntudatot pedig elhessegetem, talán éppen azzal, hogy relativizálom az ügyet, vagy éppenséggel a pénz tulajdonosának hanyagságára gondolva éppenhogy elfogadhatónak, sőt jogosnak tekintsem tettem), vagy inkább a nehezebb utat választom és folytatom saját utam egyengetését, és dolgozok tovább a saját megélhetésemért. 

 

Van az a frusztráltsági szint, ahol mindenkiben átlendül az inga, és elveszi a pénzt. Ha pedig elvettük a pénzt egyben el is köteleződtünk a könnyebbik út oldalán, ennek megfelelően – az énképünk védelme érdekében – egyre hangosabban, agresszívebben fogunk érvelni igazunkért (a könnyebbik útért), egyre elkeseredettebben fogjuk gyűlölni azokat, akik a másik oldalon maradtak. Talán csak azért, mert régi önmagunkra emlékeztetnek, mely a bűntudat felszínre törésével fenyeget. Vagy csak azért, mert nem azon a véleményen vannak, mint mi – s ez meglehetősen frusztráló. Vagy pedig egyszerűen azért, mert a könnyű megoldás ígérete szerint ők az ellenségeink, minden bajunk és rossz sorsunk forrása.

 

Pedig sok esetben rossz sorsunk forrása mi magunk vagyunk; ahogy példánkban is, ahol a – későbbiekben folyamatosan lappangó bűntudatot okozó – eredendő bűnt mi magunk követtük el. Vallom ugyanis, hogy mindenki saját maga sikerének kovácsa.

 

Ezzel szembesülni, ezt elfogadni, az egyik legnehezebb lelki feladat.

 

Szeretünk hinni a boldogulásban. És kényelmes hinni a könnyű boldogulás ígéretében. Ha ebben feltétel nélkül hiszünk, akkor nem tudjuk értelmezni azt a szituációt, hogy a valóságban bizony nem könnyű boldogulni. És mégis ezt tapasztaljuk nap, mint nap. Ez pedig frusztrációt okoz, ami kiváló táptalaja az ellenségkeresésnek és az ezt kihasználó szervezetek ideáinak.

Szerző: Dr. Zsenánt  2011.02.22. 21:30 Szólj hozzá!

Címkék: ember frusztráció boldogulás