Miért hiszékenyek az emberek – habár úton-útfélen deklarálják magukról, hogy ők bizony senkinek sem hisznek?
Miért hisznek a politikusoknak – habár mindenki mondja bőszen, hogy minden politikus hazudik?
A rendszerváltás óta eltelt huszonegynéhány év érthetően erősen frusztrálta az ország többségét. Azokat, akik bár többet reméltek a szabadság hajnalán, valahogy mégis kevesebbet juttatott nekik a sors. Sokan elfogadják, hogy nekik ennyi jutott és teszik a dolgukat nap nap után. Sokan nem fogadják ezt el és vagy kettőzött erővel próbálnak kitörni (sokuknak sikerül, talán többüknek nem) vagy pedig elkezdik kutatni balsorsuk okozóját.
Természetes emberi tulajdonság – az énkép védelmének igénye miatt – külső tényezőkben (is) keresni a kudarc okait. Az a szervezet pedig, aki ezt a „piaci igényt” szolgálja ki – azáltal, hogy tálcán, a célszemélyeket megkímélve mindenféle fárasztó gondolkodástól, kínálja a megoldásokat (azaz: ellenségképet) – nagyon sikeressé és népszerűvé tud válni.
Az ellenséget pedig nagyon könnyű meghatározni: én vagyon az igazság forrása, mindenki más, aki ezt nem osztja: az ellenség (vö. „aki nincs velünk, az ellenünk”). Az igazamat pedig egy dolog sziklaszilárdan validálja: az, hogy sokszor elmondom, hogy nekem van igazam. Sokszor és lassan.
A társadalomban felgyülemlő frusztráció kritikus mértéke talán éppen abból is látszik, hogy az emberek mennyit hajlandóak feláldozni a gondolkodás oltárán és milyen mértékben hajlandóak elfogadni az egyre átlátszóbb csúsztatásokat és ferdítéseket. Ezek ugyanis – bár külső szemlélő számára láthatóan egyértelműen megvezető szándékúak – a megfáradt embereknek álnok módon kínálják a könnyű megoldást és a könnyű boldogulás ígéretét. Kicsit olyan ez, mint amikor kézzel fogható közelségbe kerül annak lehetősége, hogy valakitől elvegyek pl. egypár bankót (mert pl. őrizetlenül az asztalán hagyta a munkahelyén), a lebukás legcsekélyebb veszélye nélkül (mert pl. a kérdéses asztal környékén nincsen senki): mit teszek? Engedek a könnyű megoldás csábításának és elveszem (a bűntudatot pedig elhessegetem, talán éppen azzal, hogy relativizálom az ügyet, vagy éppenséggel a pénz tulajdonosának hanyagságára gondolva éppenhogy elfogadhatónak, sőt jogosnak tekintsem tettem), vagy inkább a nehezebb utat választom és folytatom saját utam egyengetését, és dolgozok tovább a saját megélhetésemért.
Van az a frusztráltsági szint, ahol mindenkiben átlendül az inga, és elveszi a pénzt. Ha pedig elvettük a pénzt egyben el is köteleződtünk a könnyebbik út oldalán, ennek megfelelően – az énképünk védelme érdekében – egyre hangosabban, agresszívebben fogunk érvelni igazunkért (a könnyebbik útért), egyre elkeseredettebben fogjuk gyűlölni azokat, akik a másik oldalon maradtak. Talán csak azért, mert régi önmagunkra emlékeztetnek, mely a bűntudat felszínre törésével fenyeget. Vagy csak azért, mert nem azon a véleményen vannak, mint mi – s ez meglehetősen frusztráló. Vagy pedig egyszerűen azért, mert a könnyű megoldás ígérete szerint ők az ellenségeink, minden bajunk és rossz sorsunk forrása.
Pedig sok esetben rossz sorsunk forrása mi magunk vagyunk; ahogy példánkban is, ahol a – későbbiekben folyamatosan lappangó bűntudatot okozó – eredendő bűnt mi magunk követtük el. Vallom ugyanis, hogy mindenki saját maga sikerének kovácsa.
Ezzel szembesülni, ezt elfogadni, az egyik legnehezebb lelki feladat.
Szeretünk hinni a boldogulásban. És kényelmes hinni a könnyű boldogulás ígéretében. Ha ebben feltétel nélkül hiszünk, akkor nem tudjuk értelmezni azt a szituációt, hogy a valóságban bizony nem könnyű boldogulni. És mégis ezt tapasztaljuk nap, mint nap. Ez pedig frusztrációt okoz, ami kiváló táptalaja az ellenségkeresésnek és az ezt kihasználó szervezetek ideáinak.
